Régi-új iskola és pedagógus

[2007. szeptember 12.]

Esély 2007/3

(Czike Bernadett: A pedagógusszerep változása. Eötvös József Könyvkiadó 2006)

Csibra István

Máris a dolgok közepébe vágunk, ha ideírjuk Czike Bernadett sokat ígérő könyvének belső alcímét is: Az alternatív és nem alternatív iskolák összehasonlító elemzése. Ugyanis az alternatív iskolák pedagógiai elméletének és gyakorlatának ilyesfajta elemzése és a hagyományos módszerekkel dolgozó iskolákkal való összevetése hazánkban eleddig nem történt meg. Sokat hallunk a – hívei által „klasszikusnak”, az ellenzői által „poroszosnak”, a mérsékeltek által egyszerűen „hagyományosnak” nevezett – régi iskolarendszer rendíthetetlen bástyáinak szükségszerű lebontásáról, arról azonban kevesebb szó esik, hogy a mindennapi gyakorlatban mégis miképpen újulhat meg a régi iskola, vagy ha leromboljuk, mit és hogyan kell felépíteni helyette, s hogy milyen új típusú pedagógiára és pedagógusokra van szükség mindehhez. Persze ezúttal a régi és az új is meglehetősen viszonylagos fogalom, hiszen a régi, hagyományos iskolatípus bástyáit immár vagy kétszáz éve ostromolják a modernebb pedagógiák képviselői, s a mai alternatív pedagógiai mozgalmak meg a régebbi reformpedagógiai a törekvések nagyon is harmonizálnak egymással. A szerző érzékelteti, hogy a reformerek újra és újra ezekhez a korszerű, bár sokszor elég régen megfogalmazott pedagógiákhoz folyamodnak, mert szinte ez az egyetlen fogódzó, hogy az iskola lépést tartson a kor követelményeivel, s fokozatosan megoldja oktatási és nevelési problémáit.

A szükséges változtatások okait alighanem már mindenki fejből sorolja, vagyis: megállíthatatlannak látszik az információs forradalom; a tudásnak már nem egyetlen forrása és letéteményese az iskola és a tanár; a pedagógusok és a diákok egyaránt rosszul érzik magukat a hagyományos, elavult oktatási körülmények között; a mi tájainkon új szemléletet kényszerít ki az ún. rendszerváltás is; újra kell értelmezni a felnőtt és a gyermek viszonyát; megváltozott az iskolás gyerekek szociális és kulturális összetétele; a többféle háttértudás differenciált, egyénre szabott tanítást, tanultatást tesz szükségessé; tartós probléma az előítéletes gondolkodás mind a pedagógusok, mind a tanulók körében; a család mindinkább háttérbe szorul a nevelésben; egyre fontosabbá válik az iskolában az érzelmi nevelés, az érzelmi intelligencia fejlesztése stb. Lassan megszűnik a „mindentudó” pedagógus „irányító” szerepe, hogy a „segítő” szerepének adja át a helyét, s a pedagógus olyan, az egyént megszólító „tanácsadóvá” váljék, aki nem tölcsérrel tölti a tudást a fejekbe, hanem inkább sokféle lehetőséget teremt a tanuló önálló szellemi-lelki fejlődéséhez.

Erőssége a könyvnek, hogy a pedagógus szerepének változását lényegre törő történeti, elméleti, neveléslélektani elemzésekkel támasztja alá. A pedagógusok feladatköre, szerepfelfogása szempontjából tömören összefoglalja a markáns reformpedagógusok, Montessori, Waldorf, Rogers és Freinet nézeteit, s kimutatja lényegi azonosságaikat, illetve tanulságos különbségeiket. A mai hazai alternatív mozgalmak pedagógusszerep-felfogását pedig mindenekelőtt úgy érzékelteti, hogy a központosítás, a tekintély, a fegyelmezés, az ellenőrizhetőség és a megkérdőjelezhetetlenség elveire épülő „szocialista” oktatási rendszerrel állítja szembe. De általában véve is a hagyományos fegyelmező módszerekkel szemben a beláttatás, a közös megbeszélés módszereit, a partneri pedagógus–diák viszonyt, a merev osztályozás helyett az újszerű, szöveges, árnyalt értékelést, az új szerkezetű, kooperatív tanulást, az „egy tantárgy–egy tankönyv–egy igazság” rendíthetetlenségének elvetését, a pedagógus–diák, pedagógus–szülő újfajta párbeszédét, a tanuló személyiségének fokozott figyelembevételét, a belső értékek alapján kivívott tekintélyt hangsúlyozza.

Kimutatja, hogy a még mindig túlsúlyban lévő tekintélyelvű és tananyagcentrikus nevelői beállítódás helyett napjainkban egyre inkább a íem>demokratikus, diákcentrikus nevelői attitűd kívánatos és célravezető. Az iskolai szabályok kialakítását és elfogadását, a pedagógus–diák kapcsolat változását, a tolerancia és az értékelés problematikáját sorra véve rajzolja meg a modern követelményeknek megfelelő pedagógus optimálisnak mondható portréját. Mindez arra is rávilágít, hogy mennyiben lehetnek célravezetők a tekintélyelvi, korlátozó megoldások, illetve miért tanácsosabbak a gyerekcentrikus vagy megengedőbb módszerek az eredményes nevelés érdekében. Az iskolai szabályok kialakításának és megtartásának, illetve a nevelési módszerekkel való összhangjuknak vagy az esetleges pedagógiai hibáknak az elemzése során a szerző gazdagon felhasználja és meggyőzően alkalmazza pszichológiai ismereteit. Ugyanez érvényes a pedagógus–diák kapcsolat partneri viszonnyá való átalakítására, melyet a szerző főként Rogers alapján mutat be, kiemelve, milyen támpontokat adhat a humanista pszichológia a segítő pedagógus bizalmat keltő hitelességéhez, az igazi tekintély kivívásához. Az empátia, beleérzőképesség fogalmát a tolerancia sokoldalúan taglalt problematikájával kapcsolja össze, mondván, hogy az igenis tanítható tolerancia voltaképpen a másság elfogadását jelenti, aminek még nagyon az elején tartunk mind az iskolában, mind a társadalomban. A toleranciára neveléshez elengedhetetlen az igazi tekintély, a szabályok belsővé tétele, a kölcsönös bizalom, a személyes beszélgetés, a korszerű értékelés, a gyerekek összetételének figyelembevétele, az integrált osztályok kialakítása, a tanári mintaadás újszerűsége stb.

Az újfajta iskolai értékelés jelentőségét a szerző szintén érdekes történeti bevezetővel alapozza meg, amiből kiderül például, hogy az osztályozás eltörlésének gondolata már a 19. század végén felmerült, mivel ez az értékelés-típus hamarosan a társadalmi szelekció eszközévé, vagyis végső soron hatalmi eszközzé vált, háttérbe szorítva a közösségi és egyéni értékeket is szem előtt tartó normatív pedagógiai értékelést. Hogy csak magyar pedagógiai gondolkodókat említsünk, Nagy László, Kemény Gábor, Karácsony Sándor és mások kimutatták, hogy az osztályátlaghoz igazított, mechanikusan alkalmazott osztályozás valójában elfedi a tanulók egyéni kvalitásait, értékeit. Az osztályozás és az árnyalt értékelés összehasonlító elemzését a szerző igen tanulságosan a ki értékel? mit értékel? kit értékel? miért értékel? hogyan értékel? milyen tanulásszervezés alapján értékel? korrekt-e az értékelés? és hatalmi kérdés-e az értékelés? kérdésbokrát körüljárva fejti ki.

Ezután következik a kötet veleje: először is két többszakaszos elővizsgálat 2000–2002-ből a pedagógusi szerepfelfogások hatásainak elemzéséhez, majd pedig egy összehasonlító vizsgálat 2003-ból az alternatív és nem alternatív iskolák jellemzőiről. Az előző két vizsgálatban az Alternatív Pedagógusképző Műhely keretei között mindenekelőtt a nevelői stílus volt terítéken, olyan vezérgondolatokkal, mint az iskolai stressz, az iskolai közérzet, az értékelés igazságossága, a szabályelsajátíttatás módja, a pedagógusok kommunikációja és metakommunikációja stb. A 2003-as nagyobb szabású és tudományosabb igényű vizsgálat pedig tartalmilag az alternatív iskolák nevelési céljaival egybevágó témaköröket vette célba, olyan előfeltevésekkel, hogy az alternatív iskolákban a tanulóktól és a tanároktól a közérzetet, iskolai légkört, tanulási motivációt, iskolai kötődést, igazságosabb értékelést, toleranciára nevelést, nagyobb fokú szabadságot, a szabályok benső elsajátítását firtató kérdésekre egyaránt mind-mind pozitívabb válaszokat fognak kapni, mint a hagyományos tanintézetekben. Mindez a korszerű adatfelvételi és a még korszerűbb elemzési módszerek alkalmazásával be is igazolódott, jóllehet az eltérések sokszor csak minimálisak, s az is előfordul, hogy alternatív iskola konzervatív módszereket, illetve hagyományos iskola alternatív módszereket alkalmaz. A szerző egyáltalán nem elfogult, s mindezeket az „anomáliákat” elénk tárja. Igen gondosan elvégzett, elemzett és bemutatott kutatásainak azonban van egy saját maga által is bevallott gyengéje: a reprezentativitás hiánya, sőt az első két vizsgálatban nem is törekedtek erre. Az adatfelvételek reprezentativitásának biztosítása ezúttal persze a szokásosnál is nehezebb, hiszen a kistestvér, az alternatív iskola elvész a nagytestvér, a hagyományos iskola tengerében. Továbbá mindkettő a saját körén belül is helyileg, formailag és tartalmilag stb. roppant változatosan jelenik meg. Kutató legyen tehát a talpán, aki itt megnyugtató reprezentativitást tud biztosítani. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a kötetben feltárt és elemzett adatanyag, illetve a belőle levont következtetések ne lennének legalábbis jelzésértékűek és tanulságosak, s ne szolgálnának adalékul és támpontul az egész magyar közoktatás elkerülhetetlen modernizációjához.

Végül a pedagógusszerep tükrében egyik kedvenc témáját, a kooperatív tanulás előnyeit fejti ki a szerző. A fentebb felsorolt kutatásokból azt a következtetést vonja le, hogy eddig még az alternatív iskolák is csak módjával változtattak a hagyományos tanulásszervezési módszereken, mert még ezekben az iskolákban is sokszor tovább él az ún. frontális tanítási módszer, amely a diákokat a passzív befogadó szerepébe kényszeríti. Az előzményeket ezúttal az Egyesült Államok példáján mutatja be, ahol a hosszú ideig szinte kizárólagos individualista és versenyeztető modellt mostanában kezdi felváltani a haladó humanista pedagógia által hirdetett kooperáció, együttműködés tanár és diák, diák és diák között. A versenyeztető, individualista, illetve a kooperatív oktatási-tanulási modellek jellegzetességeinek szembeállításával a szerző a kooperatív oktatás-tanulás minél gyorsabb és minél szélesebb körben való bevezetése mellett teszi le a garast. Spencer Kagan már ismerős módszerközpontú pedagógiájából vezeti le az építő egymásrautaltság, az egyéni felelősség, az egyéni részvétel és a párhuzamos interakció elveit és módszereit. Különösen eligazító lehet az érdeklődő pedagógusok számára a könyvben a frontális tanulás és a kooperatív tanulás, illetve az ezeknek megfelelő pedagógusi feladatok jellemzőinek táblázatos összefoglalása, amiből szintén egyenesen következik a pedagógusok attitűdváltásának szükségessége.

Czike Bernadett (1959) pszichológus-pedagógus, a Szabad Iskolák Alapítvány szakmai vezetője eredetileg doktori dolgozatnak írta meg könyvét, ez azonban oktatási segédanyagként megjelentetett formáján és stílusán szerencsére alig látszik: szinte teljesen mentes a tudományos szakzsargontól; nemcsak a pedagógusok, hanem mindenki által érthető nyelven értekezik az egész társadalmunkat és iskolarendszerünket érdeklő és izgató pedagógiai témákról.