Gianni Rodari: A 75-ös trolibusz
Szeretnénk mi is olyan utakra vinni a programjainkon résztvevő látogatóinkat, amilyen a következő mesében olvasható. Olyan rétre, ahol regenerálódnak és feltöltődnek, ahol megtörténhet az is, amit sosem gondoltunk volna…
--
Rómában egy reggel a 75-ös trolibusz, miután elindult a végállomásról, nem robogott végig megszokott útvonalán, hanem elkanyarodott, kifelé tartott a városból, s néhány perc múlva már szabad mezőkön futkározott, akár egy vakációzó nyúl.
Az utasok valamennyien újságot olvastak, még azok is, akiknél nem volt lap, mert ők a szomszédjuk válla fölött átpislogva böngészték a híreket. Egy utas lapozás közben felpillantott, kinézett az ablakon, s máris kiáltozni kezdett:
– Kalauz, mi történik itt?! Hallatlan! Abszurdum!
A többi utas is felnézett az újságjából, és tiltakozó kiáltásaik viharos kórussá dagadtak:
– Mi ez, vidékre megyünk?
– Mit művel ez a vezető?
– Megőrült, ártalmatlanná kell tenni!
– Micsoda közlekedés!
– Tíz perc múlva kilenc! – kiáltotta egy ügyvéd. – Pont kilenckor a bíróságon kell lennem. Ha elmarasztalnak, beperelem a vállalatot.
A kalauz és a vezető igyekezett helytállni az ostrom közepette. Kijelentették, hogy ők nem tehetnek semmiről, a trolibusz nem engedelmeskedik nekik, s a saját feje után megy. S valóban, ebben a pillanatban a trolibusz már le is tért az útról, és egy üde, illatos erdőcske szélén lefékezett.
– Nini, kis ciklámenek! – ujjongott fel egy nő.
– Ez igazán a legalkalmasabb pillanat a ciklámenekkel való foglakozásra! – döfött feléje az ügyvéd.
– Nem érdekel! – jelentette ki a nő. – Legfeljebb késve érkezem a minisztériumba, és megmossák a fejemet. Most már igazán mindegy, s ha már itt vagyok, cikláment akarok szedni. Legalább tíz éve nem szedtem.
Leszállt a trolibuszról, nyitott szájjal mélyen beszívta ennek a különös reggelnek a levegőjét, és nekiállt ciklámencsokrot szedni.
S mivel úgy látszott, hogy a trolibusznak esze ágában sincs elindulni, még kevésbé visszafordulni, egyik utas a másik után szállt le, hogy kinyújtóztassa a derekát, vagy elszívjon egy cigarettát, s közben a bosszúságuk úgy szétfoszlott, mint köd a napsütésben. Egyikük letépett egy margarétát, s a gomblyukába tűzte, másikuk egy szem éretlen epret fedezett fel, és kijelentette:
– Én vettem észre! Megjelölöm a névjegyemmel, s ha megérett, eljövök és leszedem, de jaj lesz, ha nem találom meg.
Csakugyan ki is vett a tárcájából egy névjegyet, és egy ágacskára szúrva odatűzte az eper mellé. A névjegyen ez állt: Dr. Stempli Giulio.
A Közoktatásügyi Minisztérium két hivatalnoka zsebre vágta az újságját, és futballozni kezdett. Valahányszor a labdába rúgtak, ezt harsogták:
– Mindent bele!
Vagyis: mintha kicserélték volna őket, s nem lennének azonosak azokkal az utasokkal, aki egy perce még meg akarták lincselni a trolibusz személyzetét. Közben azok is megosztoztak egy karaj rántottás kenyéren, és pikniket rögtönöztek a füvön.
– Vigyázat! – kiáltott fel hirtelen az ügyvéd.
A trolibusz ugyanis megrázkódott, és lassan gördülve magától megindult visszafelé. Alig volt idejük felugrálni, utolsónak a ciklámenes hölgy maradt.
– Nem ér a nevem! – tiltakozott. – Éppen most kezdtem jól érezni magam!
– Hány óra lehet? – kérdezte valaki.
– Jaj, ki tudja, milyen késő van már.
Mindannyian a csuklójukra pillantottak. Óriási meglepetés: minden óra tíz perc múlva kilencet mutatott. Kiderült, hogy a kis kirándulás alatt az óramutatók meg sem mozdultak. Ajándék időt kaptak, egy külön szabadságot, mint valami váratlan, kedves meglepetést.
– Ez lehetetlen! – hitetlenkedett a ciklámenes hölgy, miközben a trolibusz már a megszokott útvonalán robogott a város szíve felé. Mindenki ámuldozott. S amikor az újságjukra pillantottak, a lap tetején meglátták az aznapi dátumot: „március 21.” A tavasz első napja, amelyen minden lehetséges.
(Sziráky Judit fordítása)