Kálmán Enikő írása
Budapesten tanítok. A mi iskolánkban is folyton zajlik az élet. Szorongással és izgalommal várjuk, hogy elegendő elsősünk legyen szeptemberben, és szorongunk, hogy a jó tanulók hatodik osztály után is nálunk maradjanak. Sosincs elég pénzünk, hogy eleget tudjuk segíteni azoknak, akinek szükségük lenne rá. Mindig készülünk valami bemutatóra, iskolai ünnepélyre, úgy érezzük hajnaltól, késő estig az iskolában vagyunk.
Örülök, hogy részt vehettem ebben a képzésben, hogy „világot” láthattam. Láthattam, hogy más iskolákban, milyen az élet.
Nekünk nincsenek elsőseink, gyerekeink? Hiszen vannak iskolák, ahol egész évfolyam hiányzik, ahol 7-8 fős osztályokkal működnek – vagy éppen ezért zárják be az intézményt és eresztik szélnek a kollégákat.
Nehéz anyagi körülmények között élnek a tanítványaink családjai, és nehezen tudjuk őket kirándulni, erdei iskolába vinni? De azért, ha jól választunk, el tudjuk mégis vinni őket.
Mennyire elkeserítő, hogy a „rosszcsont” gyerek szülei késve érkeznek meg az iskolába a megbeszélésre, hogy a családsegítő szolgálatnál nem veszik fel a telefont... Akkor mit szóljanak azok a kollégák, akik személyesen mennek „le” a gyerekek szüleihez nap, mint nap, és nincs is a településen családsegítő szolgálat.
Milyen bonyolultnak is érezzük néha, hogy a tananyagot kiegészítendő utazzunk a gyerekekkel fél órát, hogy egy múzeumi foglalkozáson vegyünk részt!… és csak nekünk fél óra, a vidéken élőknek egy egész napos utazás!
Nincs egy csepp megállásunk sem – panaszkodunk – mindig valamilyen ünnepélyre kell készülni... Mit szólnánk akkor, ha mi lennénk a felelősek a településünk kultúrájáért? Ha az ünnepélyek szervezésén és lebonyolításán túl, mi lennénk a színházért, a kiállításokért, a szórakoztatásért a felelősek, és még szülők iskoláját is biztosítanánk?
Az én tantestületem tagjai is sokat dolgoznak, és bizony néha „mormogunk” is, ha a továbbtanuló kollégákat helyettesíteni kell és, bizonyos feladatokat át kell tőlük vállalnunk. A pályázaton részt vett iskolák tantestületei három képzésen is részt vettek, és a hétvégi tanulás után következtek a hospitálások, bemutatók, vázlatírások… Ők biztosan nem tudták egymás terheit csökkenteni.
Mit tanultam, tehát én? Az igaz, hogy mindenkinek a maga baja fáj a legjobban, DE…
Sokkal jobban megbecsülöm azokat a körülményeket és lehetőségeket, amik körülvesznek. Nagyon tisztelem azokat a kollégákat, akikkel találkoztam. Nagyra becsülöm őket, hogy a mindennapi nevelés, tanítás mellet, egy egész felnőtt közösség életét is egyengetik.